Dr. Pressing Lajos Lílávadzsra
Megnyitóbeszéd Méry Beáta kiállításáhozElhangzott a révkomáromi LIMES Galériában, 2024. május 3-án.
Méry Beáta kiállításának már a címe is oly sűrű és sokrétegű, mint az itt bemutatott alkotások. Utal a művész „világ vándora” életformájára, mely többnyire a Csallóköz – Budapest – Indonézia hegyesszögű háromszögben zajlik, kisebb kiruccanásokkal és tanulmányutakkal tarkítva az európai kultúra fontosabb helyszíneire. Az alkotások témája, színvilága, motívumai, sőt még az alkalmazott médiumok és technikák is az utazások élményeiből, a különféle tájak és kultúrák sajátosságaiból és az ott folytatott tanulmányokból állnak össze: A szülőföld a hagyományt és az örökséget, az anyaország a mesterség elsajátítását és az egzisztenciát, a távoli egzotikus világ pedig a kinyílást, a megújulást és az élet spirituális dimenzióba helyezését képviseli.
A valódi utazás azonban, mondja Eckhart Tolle, „nem a térben vagy az időben történik, hanem egy mélyebb belső térben.” A külső színterek változása kikényszeríti a nézőpont megváltozását, napvilágra hozza lelkünk rejtett hajlamait; s ezáltal – amint C.G. Jung rámutat –, lehetőséget teremt az önmagunkkal való találkozásra. Az élet folytonos alakulásában maga is egyfajta utazás, ahol az ember nem más, mint az általa bejárt út – a története, melyben megformálja önmagát.
Mi magunk is állandóan úton vagyunk, csak olyannyira elveszünk napi foglalatosságainkban, apró-cseprő ügyeinkben, pillanatnyi szükségleteinkben és az útitársainkkal folytatott csevegésben, hogy észre sem vesszük: az élet hatalmas folyama máris születéstől halálig sodort bennünket. Beáta festményein a folyót alkotó zsibongó, tülekedő, személyes életterébe feledkezett embertömeg az utazásból csak az éppen felmerülő táj egy szűk szeletét látja, és alig vesz észre valamit abból, hogyan válik öntudatlanságában nyersanyaggá, és szövődik bele egyéni életének fonala a történelem szövetébe.
A művészt azonban nem az utazásnak ez a hétköznapi oldala érdekli, s a távoli vidékeket sem azért keresi fel, hogy szelfigyűjteményét néhány egzotikus motívummal gazdagítsa. Sokkal inkább a múltját ismétlő, zárt létből való kitörés vágya, a szűk személyes látótér kinyitása, a túlnan mozgatja őt. Azt szeretné fölfedezni és megérteni, ami az élet áthághatatlan határai mögött húzódik: honnét születünk, és hová folytatódik utunk a halál után? Mit rejt a véges és strukturált életünket minden oldalról körülvevő titokzatos, áthatolhatatlan végtelen? E tartományba szavak útján, melyek korlátolt életünk részei, lehetetlenség behatolni. A határátlépés a sámánrévülés, a meditáció vagy az álmok módosult tudatállapotaiban következhet be, ennek élményeit pedig a hagyomány által őrzött ősképek és egyetemes szimbólumok közvetítik, vagy legalábbis sejtetik. A messzi vándorút visszahajlik a kezdetekhez, mert Beáta nem a történetiség sajátos formáira kiváncsi az emberi kultúra vagy a személyiségek egymástól távoli szigetein, hanem – még ha e szigetekről indul is útnak –, az összeset körbeölelő mérhetetlen óceánt kívánja fölfedezni. Azokat a motívumokat keresi, amelyek közösek vagy hasonlóak a csángó képjelekben, az erdélyi kazettás mennyezeten, az ázsiai nomád vagy a dél-amerikai szőtteseken, az indonéz batik ábrázolásokon vagy a távol-keleti építészetben.
Az egyik ilyen szimbólumcsoport az őselemek formán túli, alaktalan ősalapja, melyekből minden létező megformálódik. Ha elhagyjuk a strukturált tapasztalás biztonságos szűk terét, elsőként az egyetemes elemi erők teremtő és pusztító energiával telített közegébe kerülünk. Formai jegyek híján művészi ábrázolásukra kizárólag a szín kínálkozik, ami jól nyomon követhető Méry Beáta festői munkásságának színkísérleteiben. Míg korai munkáiban az anyag legszembeötlőbb tulajdonságai, a tehetetlenségét képező föld és a mozgást lehetővé tévő levegő elem foglalkoztatják, később fölfedezi a benne munkáló tűz energiát, újabban pedig egyre inkább előtérbe kerül a folytonos alakulásában mindent megformáló és mindent feloldó élet archetipikus jelképe, a víz.
A spirituális irányultságában, szimbolikus látásmódjában, archaikus és néprajzi elemek felhasználásában Méry Beátát leginkább befolyásoló művészi előképek Mednyánszky László, Csontváry és Tóth Menyhért, valamint az őt személyesen is tanító Karátson Gábor voltak, de erőteljesen inspirálta a középkori misztikus festészet, különösen Hieronymus Bosch és a későbbiek közül William Blake. Az elemi színekkel folytatott kísérletekben ugyanakkor mentor barátja, Hegedűs Miklós mellett felismerhetjük Molnár Sándornak a hatását is, aki egész életművét az őselemek kimunkálásának szentelte. Míg azonban Molnár útja az őselemeken túl az ürességben végződik, és a végső valóság kimondhatatlanságát mondja ki, addig Beáta az ürességbe mélyen behatolva fölfed két további őselemet, a teret és a fényt. E kettőnek az egymást áthatása jelképezi a nem kettős valóság paradox kettősségét, az élet végső szellemi természetét, amit a keleti misztika az ürességnek és az eszmélés világosságának elválaszthatatlanságaként ír le.
A tér és a fény játékának mély misztériuma adja Csontváry Kosztka Tivadar műveinek varázsát is; míg azonban ő e varázst a színeken keresztül teremti meg, addig Beátánál szétfeszítik a síkbeli alkotás kereteit. Kisplasztikái a térbeli kiterjedés, szénrajzai a fény-árnyék kontraszt színek előtti, primer valóságát hozzák előtérbe. Elválaszthatatlanságuk, a kettősségen túli valóság pedig Beáta csodálatos tér- és fényinstallációiban ölt vizuális alakot. A terem közepén látható, a mezopotámiai zikkurat alakját idéző monumentális alkotás egyszerre ősméh és templom; ott van benne a lent és a fent, a kezdet és a vég, a forrás és a megérkezés, a halandó és a halhatatlan, a kibontakozás és az eszmélés. Az átlényegülés helye, a valóság két pólusát összekötő és egymásba transzformáló átjáró.
A kettősségnek ugyanezt az egymást áthatását fejezik ki a belülről megvilágított, kék batikkal fedett csónak installációk. A vizet bevilágító fény a természeten átragyogó szellemi minőséget, az öntudat mindenütt jelenvalóságát érzékelteti. S miközben a csónak a nagy vízen való átkelés eszköze, a fénylő batik olyan benyomást kelt, mintha a csónakokon belül lenne a víz. E meghökkentő megoldással a művész ráébreszt minket egy alapvető dilemmára: vajon az ember van a világban, ahogyan ezt a naív hétköznapi tudat érzékeli, avagy a világ az emberben? A végtelen ölt a végesben alakot, avagy az előbbi csupán a véges határtalan lehetősége? Isten teremti az embert, vagy az ember alkotja meg isteneit? A halhatatlan ébred a múlékony testben öntudatra, vagy csupán a halandó ábrándja ez, melyhez képest meghatározza önmagát? Az opál alapú, rattan vázra épített lebegő csónakok légies, átlátszó jelenése ennek a dilemmának a látszólagosságát rögtön le is leplezi: ráébreszt a két pólus szembeállításának illuzórikus voltára, a lényegtől elválasztott forma ürességére.
A Méry Beáta festményein, szénrajzain és kisplasztikáin is gyakran szereplő csónak önmagában is sokrétű, mindenütt – de különösen a vízparti kultúrákban – elterjedt egyetemes szimbólum. Női vulvára emlékeztető alakjával utal az eredetre; mint bölcső vagy mózeskosár óvja a világban megszületett, ébredező öntudatot; s metaforája az emberi testnek, mely lelkét szállítja az élet viszontagságos vizein. De jelenti a csónak a más világokba való eljutásnak, a felfedezőútnak, a hétköznapiságból való kiszabadulásnak az eszközét, mely akár a világon túlra is átvihet. Ebben az értelemben jelképezi keleten a buddhista tant, amely biztonsággal átsegíti utasát a szenvedés óceánján a megvilágosodás üdvébe. Végül az utolsó útra is egyfajta csónak, a koporsó szállítja testünket, a belőle távozó lélek pedig Kháron ladikján kel át az alvilág folyóján.
Méry Beáta művein a csónaknak elsősorban a határátlépésben, a világon túli elérésében játszott szerepe hangsúlyozott. Ezért a benne fekvő stilizált emberalaknak nincsenek többé egyéni vonásai, lefoszlott róla minden különösség. Sem a túlvilágra, sem a megvilágosodásba nem léphet be név és forma, sem bármilyen halandó, tagolt vagy személyes megnyilvánulás. E minőségek csupán az élet átmeneti, végső értelemben nem valóságos megnyilvánulásai, mint ahogyan eloszlik minden álomkép is, amikor akár az ébredés, akár a mély alvás irányában elhagyjuk az álmok világát. Mégis rá kell lépnünk erre az útra – jelzi a művész –, mert a valóságra való ráeszmélésben teljesedik be az emberi lét. Kahlil Gibran szavaival:
„A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom.
Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.
Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.
És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.”1
Beáta ábrázolásain a csónakból sokszor még az emberi test sémája is eltűnik, s csupán az öntudatra utaló fej marad, legtöbbször arcvonások és más személyes jegyek nélkül, mint egy maszk, mert a világon túlra még a tudatból is csak annak tiszta öntermészete juthat el. A fej szimbolikája önállóan is többször megjelenik Beáta művein. Több festményén és egy szobron is ez képezi a földi lét utolsó maradványaként a lélekmadár testét, egy kisplasztikáján pedig az egyre jobban lecsupaszodó és maszkszerűvé váló fejekből – melyek a tudat tágulásának stációit képviselik – épít hidat az innenső és a túlsó part között. A másik oldal perspektívájából szemlélve a test funkciója is megváltozik: önnön fontosságának fókuszából kikerülve szentéllyé alakul át a furcsa pózban gubbasztó, talán meditáló alakok szobrain, megnyitva belső terét a természetfölöttinek.
A Méry Beáta alkotásain legnagyobb gyakorisággal előforduló csónak motívum akár a művész képi ars poeticájáként is felfogható, mert képei, szobrai és installációi mind hajók vagy átjárók, melyek a nézőt a hétköznapiból egy mitikus világba viszik át. Művészi inspirációjának Pégaszosza a csónakká változott táltos csallóközi legendája nyomán maga is hajóvá lett, hogy átsegítse őt a nagy vízen – a világ káprázatának óceánján. Ezt a fordulatot dolgozza fel az újabb képeken és szobrokon több helyütt megjelenő lófejben végződő csónak képe.
Valójában Beáta festményeinek és téri installációjának másik központi motívuma, melyet kis méretben már korábban is megépített, ugyancsak visszavezethető a hajó geometriájára. A kifelé hajló, élő anyagból megformált falak az egyes szinteken a szellemi ébredés keleten elterjedt jelképét, a nyíló lótusz szirmait idézik. Másfelől a toronytemplom vagy égbe vezető lépcső szintjei olyan felfelé fordított, kifelé hajló oldalú csonka gúlák, amelyeket két, közepüknél merőlegesen egymásba ágyazott csónak csúcsai feszítenének ki a térben. Bár Beáta elmondása szerint e formát a legkülönbözőbb kultúrákban ősidők óta előforduló szőnyegminta ihlette, összecsengése a hajóalakzatokkal a művésznek is eszébe juthatott, mert egy kisplasztikáján a két, kereszt alakban egymásba ágyazott csónak konkrétan meg is jelenik. Az emeletek a földről az égbe emelkedő „keresztbe feszített” hajók soraként, vagy még inkább egyetlen, a földtől távolodó hajó útjának állomásaiként is szemlélhetők. Innét nézve a szellemi ösvény, amit a különös torony jelképez, nem egy statikus építmény, hanem sokkal inkább egy bontakozó, élő folyamat. Utazás a nagy ismeretlenbe vagy visszatérés az élet forrásához, amelyről a megérkezés előtti utolsó pillanatban – hiszen ott túlnan már nincsenek se képek, se szavak – a költő így énekel:
"Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,
Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak –
Még egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még medrében,
S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba."2
Megnyitóbeszéd Méry Beáta kiállításáhozElhangzott a révkomáromi LIMES Galériában, 2024. május 3-án.
Méry Beáta kiállításának már a címe is oly sűrű és sokrétegű, mint az itt bemutatott alkotások. Utal a művész „világ vándora” életformájára, mely többnyire a Csallóköz – Budapest – Indonézia hegyesszögű háromszögben zajlik, kisebb kiruccanásokkal és tanulmányutakkal tarkítva az európai kultúra fontosabb helyszíneire. Az alkotások témája, színvilága, motívumai, sőt még az alkalmazott médiumok és technikák is az utazások élményeiből, a különféle tájak és kultúrák sajátosságaiból és az ott folytatott tanulmányokból állnak össze: A szülőföld a hagyományt és az örökséget, az anyaország a mesterség elsajátítását és az egzisztenciát, a távoli egzotikus világ pedig a kinyílást, a megújulást és az élet spirituális dimenzióba helyezését képviseli.
A valódi utazás azonban, mondja Eckhart Tolle, „nem a térben vagy az időben történik, hanem egy mélyebb belső térben.” A külső színterek változása kikényszeríti a nézőpont megváltozását, napvilágra hozza lelkünk rejtett hajlamait; s ezáltal – amint C.G. Jung rámutat –, lehetőséget teremt az önmagunkkal való találkozásra. Az élet folytonos alakulásában maga is egyfajta utazás, ahol az ember nem más, mint az általa bejárt út – a története, melyben megformálja önmagát.
Mi magunk is állandóan úton vagyunk, csak olyannyira elveszünk napi foglalatosságainkban, apró-cseprő ügyeinkben, pillanatnyi szükségleteinkben és az útitársainkkal folytatott csevegésben, hogy észre sem vesszük: az élet hatalmas folyama máris születéstől halálig sodort bennünket. Beáta festményein a folyót alkotó zsibongó, tülekedő, személyes életterébe feledkezett embertömeg az utazásból csak az éppen felmerülő táj egy szűk szeletét látja, és alig vesz észre valamit abból, hogyan válik öntudatlanságában nyersanyaggá, és szövődik bele egyéni életének fonala a történelem szövetébe.
A művészt azonban nem az utazásnak ez a hétköznapi oldala érdekli, s a távoli vidékeket sem azért keresi fel, hogy szelfigyűjteményét néhány egzotikus motívummal gazdagítsa. Sokkal inkább a múltját ismétlő, zárt létből való kitörés vágya, a szűk személyes látótér kinyitása, a túlnan mozgatja őt. Azt szeretné fölfedezni és megérteni, ami az élet áthághatatlan határai mögött húzódik: honnét születünk, és hová folytatódik utunk a halál után? Mit rejt a véges és strukturált életünket minden oldalról körülvevő titokzatos, áthatolhatatlan végtelen? E tartományba szavak útján, melyek korlátolt életünk részei, lehetetlenség behatolni. A határátlépés a sámánrévülés, a meditáció vagy az álmok módosult tudatállapotaiban következhet be, ennek élményeit pedig a hagyomány által őrzött ősképek és egyetemes szimbólumok közvetítik, vagy legalábbis sejtetik. A messzi vándorút visszahajlik a kezdetekhez, mert Beáta nem a történetiség sajátos formáira kiváncsi az emberi kultúra vagy a személyiségek egymástól távoli szigetein, hanem – még ha e szigetekről indul is útnak –, az összeset körbeölelő mérhetetlen óceánt kívánja fölfedezni. Azokat a motívumokat keresi, amelyek közösek vagy hasonlóak a csángó képjelekben, az erdélyi kazettás mennyezeten, az ázsiai nomád vagy a dél-amerikai szőtteseken, az indonéz batik ábrázolásokon vagy a távol-keleti építészetben.
Az egyik ilyen szimbólumcsoport az őselemek formán túli, alaktalan ősalapja, melyekből minden létező megformálódik. Ha elhagyjuk a strukturált tapasztalás biztonságos szűk terét, elsőként az egyetemes elemi erők teremtő és pusztító energiával telített közegébe kerülünk. Formai jegyek híján művészi ábrázolásukra kizárólag a szín kínálkozik, ami jól nyomon követhető Méry Beáta festői munkásságának színkísérleteiben. Míg korai munkáiban az anyag legszembeötlőbb tulajdonságai, a tehetetlenségét képező föld és a mozgást lehetővé tévő levegő elem foglalkoztatják, később fölfedezi a benne munkáló tűz energiát, újabban pedig egyre inkább előtérbe kerül a folytonos alakulásában mindent megformáló és mindent feloldó élet archetipikus jelképe, a víz.
A spirituális irányultságában, szimbolikus látásmódjában, archaikus és néprajzi elemek felhasználásában Méry Beátát leginkább befolyásoló művészi előképek Mednyánszky László, Csontváry és Tóth Menyhért, valamint az őt személyesen is tanító Karátson Gábor voltak, de erőteljesen inspirálta a középkori misztikus festészet, különösen Hieronymus Bosch és a későbbiek közül William Blake. Az elemi színekkel folytatott kísérletekben ugyanakkor mentor barátja, Hegedűs Miklós mellett felismerhetjük Molnár Sándornak a hatását is, aki egész életművét az őselemek kimunkálásának szentelte. Míg azonban Molnár útja az őselemeken túl az ürességben végződik, és a végső valóság kimondhatatlanságát mondja ki, addig Beáta az ürességbe mélyen behatolva fölfed két további őselemet, a teret és a fényt. E kettőnek az egymást áthatása jelképezi a nem kettős valóság paradox kettősségét, az élet végső szellemi természetét, amit a keleti misztika az ürességnek és az eszmélés világosságának elválaszthatatlanságaként ír le.
A tér és a fény játékának mély misztériuma adja Csontváry Kosztka Tivadar műveinek varázsát is; míg azonban ő e varázst a színeken keresztül teremti meg, addig Beátánál szétfeszítik a síkbeli alkotás kereteit. Kisplasztikái a térbeli kiterjedés, szénrajzai a fény-árnyék kontraszt színek előtti, primer valóságát hozzák előtérbe. Elválaszthatatlanságuk, a kettősségen túli valóság pedig Beáta csodálatos tér- és fényinstallációiban ölt vizuális alakot. A terem közepén látható, a mezopotámiai zikkurat alakját idéző monumentális alkotás egyszerre ősméh és templom; ott van benne a lent és a fent, a kezdet és a vég, a forrás és a megérkezés, a halandó és a halhatatlan, a kibontakozás és az eszmélés. Az átlényegülés helye, a valóság két pólusát összekötő és egymásba transzformáló átjáró.
A kettősségnek ugyanezt az egymást áthatását fejezik ki a belülről megvilágított, kék batikkal fedett csónak installációk. A vizet bevilágító fény a természeten átragyogó szellemi minőséget, az öntudat mindenütt jelenvalóságát érzékelteti. S miközben a csónak a nagy vízen való átkelés eszköze, a fénylő batik olyan benyomást kelt, mintha a csónakokon belül lenne a víz. E meghökkentő megoldással a művész ráébreszt minket egy alapvető dilemmára: vajon az ember van a világban, ahogyan ezt a naív hétköznapi tudat érzékeli, avagy a világ az emberben? A végtelen ölt a végesben alakot, avagy az előbbi csupán a véges határtalan lehetősége? Isten teremti az embert, vagy az ember alkotja meg isteneit? A halhatatlan ébred a múlékony testben öntudatra, vagy csupán a halandó ábrándja ez, melyhez képest meghatározza önmagát? Az opál alapú, rattan vázra épített lebegő csónakok légies, átlátszó jelenése ennek a dilemmának a látszólagosságát rögtön le is leplezi: ráébreszt a két pólus szembeállításának illuzórikus voltára, a lényegtől elválasztott forma ürességére.
A Méry Beáta festményein, szénrajzain és kisplasztikáin is gyakran szereplő csónak önmagában is sokrétű, mindenütt – de különösen a vízparti kultúrákban – elterjedt egyetemes szimbólum. Női vulvára emlékeztető alakjával utal az eredetre; mint bölcső vagy mózeskosár óvja a világban megszületett, ébredező öntudatot; s metaforája az emberi testnek, mely lelkét szállítja az élet viszontagságos vizein. De jelenti a csónak a más világokba való eljutásnak, a felfedezőútnak, a hétköznapiságból való kiszabadulásnak az eszközét, mely akár a világon túlra is átvihet. Ebben az értelemben jelképezi keleten a buddhista tant, amely biztonsággal átsegíti utasát a szenvedés óceánján a megvilágosodás üdvébe. Végül az utolsó útra is egyfajta csónak, a koporsó szállítja testünket, a belőle távozó lélek pedig Kháron ladikján kel át az alvilág folyóján.
Méry Beáta művein a csónaknak elsősorban a határátlépésben, a világon túli elérésében játszott szerepe hangsúlyozott. Ezért a benne fekvő stilizált emberalaknak nincsenek többé egyéni vonásai, lefoszlott róla minden különösség. Sem a túlvilágra, sem a megvilágosodásba nem léphet be név és forma, sem bármilyen halandó, tagolt vagy személyes megnyilvánulás. E minőségek csupán az élet átmeneti, végső értelemben nem valóságos megnyilvánulásai, mint ahogyan eloszlik minden álomkép is, amikor akár az ébredés, akár a mély alvás irányában elhagyjuk az álmok világát. Mégis rá kell lépnünk erre az útra – jelzi a művész –, mert a valóságra való ráeszmélésben teljesedik be az emberi lét. Kahlil Gibran szavaival:
„A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom.
Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.
Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.
És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.”1
Beáta ábrázolásain a csónakból sokszor még az emberi test sémája is eltűnik, s csupán az öntudatra utaló fej marad, legtöbbször arcvonások és más személyes jegyek nélkül, mint egy maszk, mert a világon túlra még a tudatból is csak annak tiszta öntermészete juthat el. A fej szimbolikája önállóan is többször megjelenik Beáta művein. Több festményén és egy szobron is ez képezi a földi lét utolsó maradványaként a lélekmadár testét, egy kisplasztikáján pedig az egyre jobban lecsupaszodó és maszkszerűvé váló fejekből – melyek a tudat tágulásának stációit képviselik – épít hidat az innenső és a túlsó part között. A másik oldal perspektívájából szemlélve a test funkciója is megváltozik: önnön fontosságának fókuszából kikerülve szentéllyé alakul át a furcsa pózban gubbasztó, talán meditáló alakok szobrain, megnyitva belső terét a természetfölöttinek.
A Méry Beáta alkotásain legnagyobb gyakorisággal előforduló csónak motívum akár a művész képi ars poeticájáként is felfogható, mert képei, szobrai és installációi mind hajók vagy átjárók, melyek a nézőt a hétköznapiból egy mitikus világba viszik át. Művészi inspirációjának Pégaszosza a csónakká változott táltos csallóközi legendája nyomán maga is hajóvá lett, hogy átsegítse őt a nagy vízen – a világ káprázatának óceánján. Ezt a fordulatot dolgozza fel az újabb képeken és szobrokon több helyütt megjelenő lófejben végződő csónak képe.
Valójában Beáta festményeinek és téri installációjának másik központi motívuma, melyet kis méretben már korábban is megépített, ugyancsak visszavezethető a hajó geometriájára. A kifelé hajló, élő anyagból megformált falak az egyes szinteken a szellemi ébredés keleten elterjedt jelképét, a nyíló lótusz szirmait idézik. Másfelől a toronytemplom vagy égbe vezető lépcső szintjei olyan felfelé fordított, kifelé hajló oldalú csonka gúlák, amelyeket két, közepüknél merőlegesen egymásba ágyazott csónak csúcsai feszítenének ki a térben. Bár Beáta elmondása szerint e formát a legkülönbözőbb kultúrákban ősidők óta előforduló szőnyegminta ihlette, összecsengése a hajóalakzatokkal a művésznek is eszébe juthatott, mert egy kisplasztikáján a két, kereszt alakban egymásba ágyazott csónak konkrétan meg is jelenik. Az emeletek a földről az égbe emelkedő „keresztbe feszített” hajók soraként, vagy még inkább egyetlen, a földtől távolodó hajó útjának állomásaiként is szemlélhetők. Innét nézve a szellemi ösvény, amit a különös torony jelképez, nem egy statikus építmény, hanem sokkal inkább egy bontakozó, élő folyamat. Utazás a nagy ismeretlenbe vagy visszatérés az élet forrásához, amelyről a megérkezés előtti utolsó pillanatban – hiszen ott túlnan már nincsenek se képek, se szavak – a költő így énekel:
"Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,
Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak –
Még egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még medrében,
S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba."2
Kultúrák feletti szakralitás
Fazakas Réka
A túlparti Komárom Limes Galériájában láthattuk Méry Beáta Világok között című tárlatát. A templomi kiállítótér belső terében különböző hitrendszerek szimbólumai egyesültek, hogy általuk felfedezhessük a világmindenség univerzalitását, teljességét és egységét, sőt megismerhessük távoli tájak kultúráit, hogy rajtuk keresztül a sajátunkhoz is közelebb juthassunk.
Beszédes a kiállításnak helyet adó Galéria elnevezése; a latin eredetű limes kifejezés határt, mezsgyét, ösvényt jelent. A Római Birodalom védelmét szolgáló, a császárkorban létesített szárazföldi határvonal a Duna mentén húzódott. Az egykori római Limeshez fizikailag is közel található galéria épülete egykor katolikus templom volt, ám mára kortárs galériaként funkcionál a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének fenntartásában. A galéria erőteljes szakrális jellege kitűnő összhangban állt Méry Beáta kiállításával, aki úgy lakta be a templomteret és annak karzatát, hogy annak magasztos jelentéstartalmát megtartva égi dimenziókba emelte azt.
A tárlat Világok között címe, illetve az Átutazóban alcíme illeszkedik a Limes jelentéstartalmához is. Az utazás, mint központi téma több szempontból is értelmezhető a tárlatot bebarangolva. Az örökké úton levő Méry Indonéziából hazatérve mutatta be ott készült munkáit, megvalósult performanszainak dokumentációit, amelyek tükrözik a Távol-Kelet és Európa különbözőségeit, mégis annak összeolvadó egységét.
A kiállítás központi motívuma a templomtér szentélyébe emelt távol-keleti, lépcsőzetes építmény, amely leginkább az Indonéziában, Jáva szigetén található, buddhista Borobudurra emlékeztetett. A helyspecifikus, szakralitást sugárzó komáromi építmény fűzfavesszőből, vasból és farostlemezekből állt össze, amelynek sajátos atmoszférája magába szippantotta látogatóit. A szentély ég és föld egységét, szimbolikus összekapcsolódását jelenítette meg, képviselve a szellemi szférákat is.
A szakrális építménybe önmagunkat „megalázva”, lehajolva akár be is léphettünk. Az alámerülés rítusának eredményeként különleges fényhatásokban lehetett részünk. A szentélyben az indonéz hitvilág szakralitása elevenedett meg, sőt, vált egyetemessé, olvadt össze európai kultúránk jellegzetességeivel, hitrendszerével.
Többi festészeti és szobrászati jellegű munkájában Méry Beáta különféle technikákat ötvöz, az ősi, viasszal való batikolást és a keleties rattannádból való építkezési módot. A diptichon vagy triptichonszerűen összeálló, líraian megfogalmazott munkák arcokat, emberi testeket formáztak.
Az alkotásokban megelevenedett az indonéz, a magyar, a csángó, sőt, a sámánhit jellegzetessége is, de összegezve valamennyi vallás hitrendszerének nézetei, hiedelmei egybeforrnak, amelyek mindegyike kollektív tudattalanunkból fakad. A kiállítás igyekezett rávilágítani a kultúrák különbözőségeire, mégis a mind felett uralkodó szakrális kontextus egységére.
A farostra akrillal festett, térképszerű vagy csónak alakú munkák, világító, lightboxszerű installációk, kerámiaszobrok mindegyike egyformán fontos üzeneteket hordozott. A folyók, vizek, valóságos vagy álomszerű állatok, növények, lények vagy lelkek a motívumok egységének harmóniáját mutatták fel. Az apró mintákból kibontakozó növényi indák, folyondárok, patakszerű vizek a születéstől az elmúlásig tartó emberi életutak szimbólumaivá váltak. Azok egyes szakaszai, kitüntetett pillanatai, a kezdet és a vég, a születés és a halál együttes jelenlétét szimbolizálták, ezek misztériuma lengte körbe a tárlatot.
A kettő közötti út, az átkelés, maga az átutazás jelensége került középpontba, ami utalt az ókori görög mitológiából ismert Kháron ladikjára és a Léthé folyón való átkelésre, amely a feledés lehetőségét is magában rejti. A hazai kultúrkörben is ismert csónakokról eszünkbe juthattak az Észak-Magyarországon található, szatmárcsekei temető csónak alakú fejfái is. A forma hordozta szimbólumok egyszerre bölcsőt és koporsót is kifejeznek, de az a nehézségeken, a nagy vizeken, a kalandokon való átkeléseknek, a megküzdéseknek is a szimbóluma. A víz központi motívum Méry munkáiban, mely az élet és a halál vize is, egyszerre lehet éltető, ugyanakkor az elsöprő erejű is.
Keleti és nyugati hagyományok ötvözéséből fakadó archetípusok, ősi szimbólumok kerültek fókuszba a térben felettünk lebegő, világító csónakinstallációkban, hogy rajtuk keresztül önmagunkkal, saját létélményeinkkel, mulandóságukkal szembesüljünk. A csónakokban feltűnő emberalakok a humánus lét jelentőségét, örök érvényűvé lényegülő fontosságát hangsúlyozták. A kultúrák összhangjának sajátos egyvelegéből állt össze az izgalmas és akár beavatásra is alkalmas kiállítás, mely magába sűrítette különböző tájak sajátosan szakrális kifejezésmódjait kortárs formanyelven keresztül megjelenítve.
