Lőrincz Zsuzsa
HULLÁMTERMÉSZET
MÉRY Beáta kiállítása elé
Zlatá Koruna - kolostor
2025.8.5. – 6.1.

Pozsony és Komárom között fekszik Európa legnagyobb szárazföldi szigete a
Csallóköz. Valamikor Aranykertnek, Tündérkertnek hívták természeti
gazdagsága végett. Folyók ölelik körül, a Duna és ágai, a Vág és a Csalló. Ez a táj
nagyon gazdag jól termő földjeivel, a folyóköz adta egyedi klímájával gazdag
állatvilágával, különleges növényvilágával, erdeivel, vizi világával, melegvíz
forrásaival, és nem utolsó sorban ősi mondavilágával.
Itt született egy kis városban Somorján a kiállító művész.
Méry Beáta kiskorától érzékelte e tájat, szépségeivel, de a folyó elterelésének
szomorúságával is, a mestersegesen kialakitott csatornaval, amely mint egy
nyílt seb hasít végig Csallóköz testén. Érzékelte a folyó kettősségét is, amely
összeköt és elválaszt.
Miután Budapesten elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet, és
Spanyolországban is tanult, visszatért szülővárosába és egy darabig nem találta
a helyét. Majd egy képzőművészeti pályázat révén eljutott Indonéziába a
messzi Jávára, Bali, és Sumba szigetére, ahova azóta is visszajár alkotni és
kutatni.
Fokozatosan megismerve a jávai szigetvilágot, az itt élő emberek ősi kultúráját,
nyelvét, egy archaikus régi világ ősi erejével, vallásával, és szimbólumaival teli
világát. E szigetvilágot felfedezve, messziről visszatekintve a saját szülőföldje
„szigetére“, keresi a hasonlóságokat a két kultúra között.
Ráeszmélt, hogy az archaikus régi népeknek hasonlóan transzendens
kapcsolatuk van a természettel, hasonló a vallásos kapcsolódásuk helyekhez, és
a keleti vallások megismerésével más szinten éli meg a saját vallását.
Ezeknek az egyedi élményeknek, a megélteknek hatására kerültek be
művészetébe azok a szimbólumok, amelyek oly fontossá váltak a számára:
a víz a fény és az út. Erről igy ír:
„…Vizes közegből jöttem: örökmécsesemet a mulandóság lobbantotta lángra,
tükröm a tajték, bölcsőm és koporsóm a ringatózó csónakok…“

Művészetét formailag, és anyaghasználatában is gazdagította e két kultúra
hatása. Jáván felfedezte az indigóval festett viaszos batikot, amelyhez
pamutvásznat használ, hogy megőrizze az anyag transzparens áttetszőségét,
illékony lebegő érzetet keltve.
A nagyobb hangsúly kedvéért időnként hátulról megvilágítja vásznait. Gyakran
használ természetes növényi festékeket és föld pigmenteket.
Mindent egybevetve, Méry Beáta különleges egyedi úton indult el,
amelyen kísérői és inspirálói a fény a víz lágy hullámzása, és az ősi – egymástól
látszólag távol álló kultúrák hasonlóságának felfedezése és egymásra hatása.


​
Iancu Laura: Létnyújtózkodás

Méry Beáta alkotásait szemlélve egy olyan világba kerültem, ahol a megszólaláshoz
nem volt eszközöm. Egy olyan beszélgetés indult meg a képek és köztem, ahol én
minden színre, formára, üzenetre, archéra csönddel válaszoltam. Engedelmességgel.
Hallgatásomra újabb üzenet érkezett, ami tovább gördítette a történetet, a történetet,
ami nem ért véget a számítógép kikapcsolásával, hanem itt és most: történik. Ez a
kapcsolat, kapcsolódás nem emberi igyekezet következménye – önön akarata és valója
szerint történik. Ezért most, amikor erről a párbeszédről készülök beszélni Önöknek,
szükséges azzal kezdenem, hogy szavaimmal sebeket ejtek ezen a csend nyelvén zajló
párbeszéden.
Az első, ami Beáta képeinek a szemlélése során feltűnt az volt, hogy ez a ragyogó
művészet nem egy statikus világ, hanem egy történésfolyam. Nem úgy, mint a
kalandozó folyó, hanem mint a fa, amely mozdulatlan bár, mégis megállás nélkül
mozgásban, történésben van.
Ebben a művészetben, nincs küszöb: áramlás van. Nincs kint – bent, ettől – eddig,
enyém – tiéd, ide – oda. Nincs határ. Születés és alakulás van. Létnyújtózkodás.
A születés, a kezdet lenyomatában a történet egésze van elrejtve. A lét áradását a tér és
az idő, az ok és az okozat béklyói nem akadályozzák. Az áramlás egyetlen
törvényszerűséget ismer el: a Szeretet törvényét. A Szeretet törvénye az, hogy
önmagát ajándékozza. Létét megosztja. A Szeretet törvénye, hogy folyamatosan szüli
az egyet és fenntartja a nagy Egészt. A Szeretet törvénye – látjuk Beáta képein – hogy
a káoszban, a tömegben áramló létezőt a Forráshoz vonzza. A létező a Forrásba
oldódva: visszanyeri arcát, eredeti arcát, amely láng, amely fény.
Egy részecskefizikus előadásában hallottam egyszer arról, hogy ha feltörjük az
anyagvilág mérhető legkisebb egységét, a részecskét, egy apró fényt találunk benne.
Nem is pusztán fényt, hanem fényhullámot, amely – fogalmazott a tudós – arra utal,
hogy az aprócska fény, a szikra kapcsolatban, párbeszédben van – a Fénnyel.
Ezt a kapcsolatot látjuk megjelenítve Beáta templomarcú embereiben, akik a
fénynyalábok áradásainak – mondhatni – puszta eszközei, közegei, méltóságukhoz,
gazdagságukhoz még sincs foghatóbb. Olvastam valahol, hogy egy rabbitól
megkérdezték: Miért az óriási különbség a Genezáreti tó és a Holt tenger között?
Mindkettőt ugyanaz a víz, a Jordán vize táplálja, miért ennyire más mégis a két víz? A
rabbi azt válaszolta, a kérdésre nagyon egyszerű a válasz: a Genezáreti tó nemcsak
befogadja a Jordán vizét, hanem tovább is adja. A Jordán csak átfolyik rajta, ezért a
vize élő és kristálytiszta. A Holt tenger azonban magába falja, semmit nem ad tovább
ezért a vize halott. A nagylelkűen árasztott fény kristálytiszta, ragyogó – másokat
tisztít és ragyogtat. Az önzésben, a sötétségben az élet, a létezés elmocsarasodik,
önpusztítóvá válik.
Méry Beáta látomásos univerzumában örök tavasz, létközvetítés van. Művészete az a
művészet, amely – meglehet egy fizikai tárgyban is manifesztálódik – az ember
szellemi létezésének a közege. A léthatárokon átható csónak, a víz, a fény mutatja az
utat a földinél magasabb rendű létszférába, ahová az emberi élet tart, ahová – ahogyan
Szent Benedek mondta – nem a lábunkkal: a szívünkkel lépünk be.
Földünk halottaink arcképcsarnoka – mondta egyszer találóan Csoóri Sándor. Fáink, és
persze a természet egésze: valamiképpen ebből az arcképcsarnokból nő ki – és táplálja
az embert. Bizarr ilyet mondani. Bizarr gondolat egy efféle körforgás tételezése. De
csak akkor, ha gondolkodásunk, hitünk megretten a Földtől, megáll a Földnél. A
Földnek ugyanis csak azt adjuk, ami a földé. Ami bennünk nem földi, azt a Föld be
sem tudja fogadni. Lényünk, (az arché), a sötét, gyászos sírban a Fény útján halad
tovább – mondjuk, miközben tudjuk, hogy nagy-nagy titok ez.
Hogy mi az arkhé, ami létmódját, létformáját, alakját tekintve millió formában
megjeleníti és bonyolítja a létezésesemény nagy titkát: nem tudjuk, de éljük, megéljük.
Hogy ki az Archeus, az éltető elv, aki a létezést fenntartja – nem tudjuk, de
tapasztaljuk, hogy övéi vagyunk, bennünk hullámzik és Őbenne hullámzik létünk. Az
örökös eredetben.
Nem csodálkoztam azon, amikor azt olvastam, hogy Méry Beáta hol földön ülve, hol
térdelve dolgozik. Amióta gerinc és lábfájós lettem, én is többet térdelek, mint állok,
vagy ülök. A Föld segítő jobbat nyújt. Mintha a test maga is részt akarna venni abba a
folyamatba, amit a szellem él meg akkor, amikor a Titok előtt megáll. Hányszor
hallottam moldvai magyar adatközlőimtől azt, hogy a szülésben vagy éppen a
haldoklásban elakadt ember könyörögve kiáltotta: Tegyetek le! Tegyetek le a földre! És
az élet áramlásában álló akadály megszűnt. Az élet és a halál kapuja megnyílt. Az
arché, legyen az föld, víz, fény: segítő jobbat nyújt…
Beáta szimbólumvilágához kapcsolódók ezért elmesélem azt is, hogy szintén
Moldvában szemtanúja voltam egy olyan esetnek, ahol az idős, beteg adatközlőm a
földbe egy fél méter mélységű gödöröt ásott, és abba „áztatta” végtagjait, és amikor
megkérdeztem tőle: Mi történik itt, néni Anna? Azt válaszolta: „elvittem a lábamat a
fődhöz, hogy a főd üsmerje meg: ha van élőnapom, hozza helyre [gyógyítsa meg], ha
nem élni való, [nyíljon meg, s] a testemet vegye bé”.
Megnyitott Föld, áradó víz, bárka, csónak, magatehetetlen, meztelen embertest – hová
tartanak s akarva-akaratlanul igyekeznek mind, hová? Ki meri, ki tudja folytatni ezt a
mondatot? A művészet. Beáta alkotásai. Hatalmas és erőteljes szimbólumai.
Festményei a részecske, a mag, a fény műhelyeseményeit, történéseit tükrözik vissza.
Ezért – ismét mondom – a kész mű nem tárgy, hanem esemény.
A mélység és magasság közé ékelődő, áttüzesedett tojásról, az ősmagról készített
alkotás megnyugtatott engem afelől, hogy az Alkotó tiszteli a Titkot. Elfogadja azt,
hogy a Titok forrása és célja nem fedi fel magát. Hiába keressük a képen, Méry Beáta
nem festette oda. Tudja: a tojás alja és teteje olyan világ, mint a le-nem-szigetelt,
magasfeszültségű áramvezeték, aminek a közvetlen megérintése nem válik az ember
üdvére. A Titkot nem markolhatjuk meg, nem birtokolhatjuk, a titokkal csak
egyesülhetünk. A Titok megerőszakolásából sok művészet és sok tudomány született
és születik ma is, sőt: egy ilyen civilizáció bontakozik ki szemeink előtt – de ezek
mindegyike létpusztító torzszülött. Bálvány. Bálvány, amely felfalja alkotóját.
Ezért nagy öröm számomra, hogy Méry Beáta művészetében az alázat bölcsességét
látom tündökölni. Annak megvallása, hogy festhetünk színes virágokat, faraghatunk
fákat, de nem tudjuk elérni azt, hogy virágaink, fáink kihajtsanak, mert felismertük és
tiszteljük a törvényt, miszerint minden, ami szellemileg van, az Isten rajtunk,
világunkban végzett munkája – tehát a szellem működésének a megvallása az a
csónak, az a fényhullám, amely felett a sötétségnek nincs hatalma. Ez a vallomás a
legértékesebb ajándék, amivel Méry Beáta gazdagított engem.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. A kiállítást megnyitom!

(Elhangzott 2024. szeptember 26-án, Pozsonyban, az Archeus c. kiállítás megnyitóján)

 ------------------------------------------------------------------------------------
Matyus Dóra: (L)átható és láthatatlan 

Az utazásról szeretnék beszélni Bea képei között, három féle okból. Először is, mert ennek a kiállításnak egyik alapvetése, hogy valaki egy távoli országba, a föld túlsó felére utazott, kutató szándékkal rendszeresen Indonéziába látogat és az élményeiről most másoknak mesél. 
Másodsorban azért, mert az utazó történetesen képzőművész, tehát olyasvalaki, aki kifejezetten azzal foglalatoskodik, hogy a világ bizonyos dolgait mondhatni átutaztatja saját magán - beengedi az információkat a szemein keresztül (néha csak egyen, néha hármon), hogy aztán odabent a gyanútlan, sokszor igazán tényszerű, az egészen neutrális kis információ egyszerre valami végtelennek tűnő labirintusban találhassa magát, aminek ráadásul a tudatos agytekervényekből álló idegpálya-szakaszát még csak mint gyerekcsúszdát figyelhetünk, nem csoda hát, illegve épp az tud lenni a legnagyobb csoda a művészetben, hogy vajon miféle metamorfózist követően sikerül, mondjuk egy ecset végén onnét kibotorkálnia.
A harmadik aspektus pedig az, hogy Bea érdeklődésének művészi iránytűje, legyen bár állandó mozgásban, rendre határozottan a Nagy Utazás, a múlandóság kérdésköre felé mutat, efelé az ingoványos vidék felé, amelynek tájai egyáltalán nem, vagy csak alig feltérképezettek, feltérképezhetőek egyáltalán. 


Én azt gondolom, nagyon sok bátorságra van szükség egyenként is, nemhogy mind a három utazáshoz, Beának pedig mintha lételeme volna az expedíció. Ez egy latin eredetű szó, ami kiküldetést, hadjáratot jelent, alapja az expedio ige, amely annyit tesz: “elold, szabadjára enged”. A szó darabjaira szedését is beszédesnek találom itt, az ex előtagnak a “ki-”, a hozzá kapcsolódó “pedica” szónak a fordítása pedig “lábbilincs”(pes “láb”). A Bea által hozott képek, a létrehozott művek számomra egy olyan életre szóló, komplex felfedezőút emlékeinek tekinthetők, amelynek célja a legfőképp szellemi értelemben vett - és nekem is bátornak kell lenni, mert az igazságok egyszerű kimondása könnyen közhelyessé lehet - szabadulás. 


1)
Hogyan is értelmezhető számunkra, jelen időben, a fizikai értelemben vett és szabadulásvágy által motivált utazás? Amikor az egész évben várt, végigdolgozott munkanapok utáni pihenőidőnkre, a nyaralásunkra gondolunk, talán nevet az egyik szemünk; és talán sír a másik, különösen ha csónakok is lebegnek a szemünk előtt, mégha nem is rikítóan narancsszínűek, mert a menekülés is az eszünkbe jut. 
De talán az apró, saját bőrünkön tapasztalható banalitások is lehetnek tanulságosak: az utazgatás és a bezártság érzésének együttes jelenlétére való példák Barabási Albert László hálózatkutató vizualizált adatai. Miközben éppen úgy érezzük, hogy rengeteget ingázunk, a napunk nagy része utazgatással telik, Barabási és csapata statisztikai adatokra alapozott térképeken mutatja be, valójában milyen kiszámítható, rutinszerű útvonalat járunk be életünk során a lakó- és munkahelyünk, az iskolák vagy óvodák, az üzletek, ahol rendszeresen vásárolunk és a néhány érdeklődéseinknek megfelelő intézményeink között. Olyan körforgalom ez tehát, amelyből nem igazán áll módunkban fizikailag kiszabadulni.


Jó ötletnek tűnt kamaszkoromban, hogy ha már mókuskerékben vagyok, legalább egérutat próbáljak rajzolni magamnak - és ezt a trükköt (a maga sikereivel és bukásaival) szerintem Bea is jól ismeri. Amikor a saját munkáimra tekintek, hiába halmozom is a vonalakat, úgy érzem, azok elkülönülten, meztelenül, fázva álldogálnak és hogy ez a fajta képalkotás: Beáétól különböző. Ő ugyanis kapcsolatban áll a szövettel. Mielőtt először utazott volna Ázsiába, már behatóan foglalkozott textilekkel, a kelet felé való ösztönös vonzódása megkönnyítette azt, hogy -felvéve az indonéz fonalat- folytathassa festői-grafikai munkásságát, gazdagítsa képi világának szőttesét. Mert ennek az anyagban rejlő, szálakat egymáshoz ölelő, egyszerre rugalmas, mégis stabilan szervezett, megtartó erővel bíró minőségnek van egy sajátos íze, függetlenül attól, hogy Bea milyen médiumban alkot; melengetve betakar, a külső hatásoktól megvéd, olyan, mintha a földet puhasága, az eget tömörsége révén tenné elviselhetőbbé; számomra sátrakat is képviselnek a művei, a biztonságos rend képzete erősödik bennem a hatásukra -olyankor is, sőt, ha feldúlt mintázatok tombolnak épp a felszínén.


2)
Művészet és utazás kontextusában hogyan értelmeznénk a szabadságot? Mennyiben jelent mást, ha azt mondom, egy utazó művész szabadsága, mint egy szabad művész utazása? A különbség talán csak árnyalatnyi, de egy festőnek azért az árnyalatok is fontosak és lehetőleg olyan kéket igyekszik választani az ég színéül, ami a legtágasabb.
Utat tesz meg egy rajzeszköz a papíron, amikor azzal nyomot hagyunk. Minden egyes vonás egy meghozott döntés, amelynek figyelembe vételével építjük a képeinket tovább. Bea rajzainak sajátossága, hogy olyan módon térképszerűek, hogy közben biológiai távlatok jutnak róluk az eszünkbe, de úgy, minthogyha annak fontosságára hívnák fel a figyelmünket, hogy a testről mint az élet helyéről ne csak orvosi szemmel vizsgálódva lehessen beszélni. Az organikus tekeredések, a sejtszerű, szemszerű formák, arcok, fejek és apró alakok mintha egy grandiózus meditatív táj helyszínei és szereplői volnának egyszerre. Hasonló vízbe márthatta ecsetjét William Blake vagy Jung, amikor akvarellel dolgozott. A képek egy privát és személyes, öntudatlan emlékekkel benépesített bolygó pillanatfelvételei is lehetnének, amelyeken a jelenségek különböző síkokon képesek a látható tartományokba sűrűsödni. A szüntelenül előkerülő lépcsők, a jól elkülönült, tisztelet övezte épületek, a csónak formájú ajtók és ajtó formájú csónakok mind azt a megközelítést erősítik, hogy az ember kultúrába beágyazott lényként jelenik meg a képtéren belül, úgy szervesül. Bea plasztikáiról pedig nehezen eldönthető, hogy szobrok, totemek, esetleg talizmánok-e, a megépített archaizáló szerkezettel együtt mintha még valóságosabbá tudná tenni, kitapinthatóbb formába öntené a létezéssel kapcsolatos vertikális irányultságra alapozott meggyőződéseit; hogy hétköznapi küzdelmeinkkel együtt a levegőég megfoghatatlanságából és a tradicionális táptalaj agyagából egyaránt származtathatóak vagyunk. 


3)
És végül: Last Minute - az utolsó pillanatban, talán a valamiről való lemaradás cseppnyi borzongatását megőriző reklámfogás jut az utazás, a szabadság és az elmúlás korszellemünkhöz illő jellegzetességeként saját eszembe. Bea képeinél persze ennek a szlogennek semmi értelme sincsen. Esetleg ha kíméletlenül őszinte szeretnék lenni, akkor elmondhatom, mindkettőnkre igaz, hogy a határidők kényszerének nyomására általában hatalmas erőfeszítésekkel dolgozunk.
Nem véletlenül emlegethetik a művészetet a halhatatlanság felé tett kísérletként is, elvégre sokkal tovább tart a párkáknak keresztülvágniuk egy remekmű vásznát, mintsem elnyisszantani egy szál életfonalat. Beának a szövedékekhez fűződő zsigeri kapcsolata ehhez a témakörhöz is azért jól kapcsolható, mert élet és halál egyáltalán nem valami élesen szétválasztható dolognak érződik a képein, sokkal inkább az egymásban levés, egymásba való alakulás mozgalmassága sugalmazza az összefüggések rendszerét. 


Metamorfózis című képsorozatában Molnár Sándor a víz mélységeibe ereszkedik, úgy tekint erre a közegre, mint a démoni, létrontó káosz, a sötét árnyak birodalmára, a kárhozat helyére. Grandiózus festői és szellemi vállalkozása során Molnár éppen fordítva fogalmazott a művészi út kapcsán, mint ahogy azt fentebb írtam én: az alkotó küldetése az, hogy az őselemeken átutazzék, képessé váljon megtisztítani s végül egyesíteni őket. A folyamat tapasztalatainak megszerzése közben a lélek átalakul, végül az elemek uralmából adódó szabadsága következményeképp, mintegy telítődve eltűnik. Roppant méretű vásznán, melyen hajótestekhez hasonló formákat mutat Molnár, a belső erők színeinek kavargását mintha fizikailag elnyelné a művész parancsára a festék, közepükben fekete üresség tátong - olyan tengeren jár, amelyen vakmerőséggel megpróbálni áthaladni a halálnál is félelmetesebb kudarclehetőséget jelent.
Bea nagyon bátor és én azt hiszem, folyamatosan készül is arra, hogy képes legyen tudatvesztés nélkül felhasítani, ha egyszer úgy akarja, saját vásznait. Mostani képeiért pedig hálás vagyok neki azért, hogy nem kell egy hajótörés lehetséges túlélőiért a mélybe bukjak, hanem hogy közös csónakban az ismeretlen felett, abba azért belepillantgatva hajózhatunk; a visszatérő elemek biztonsága vagy a megannyi apró lángok, melyeket részint otthonról, részint szellemi iskolák fáklyáiról véve hozott magával és a személyesen belülről is csiholt tüzek néha olyankor segítenek leginkább a sötétebb vizek lápvidékein, ha távolságtartással figyeljük esetlegesen lidérces pislákolásukat.


“A várakozás életforma” - jut eszembe Tasnádi József egyik installációjának a címe, amely egy életnagyságú csónakból és egy abban megjelenő ugyan olyan, de egész pici csónakból áll. A “műalkotás a konkrét és az ideális én találkozásából keletkezik. Kitölti azt a rést, amely magam és önmagam közt tátong. A valóság, az álom, a vágy és az emlék változó összetételű vegyülete.” - mondja a művész, mikor az alkotásról gondolkodik. Tasnádi életművében szintén meghatározó helyet foglal el a ladik, és noha látszólag Beáétól más csapásirányon indult el, szerintem mégis mintha hasonló irányba haladnának.


Búcsúzóul, mielőtt elmozdulok saját tengereim nem létező horizontjai felé, Bea hajóinak különlegességét szeretném igazán megfigyelni. Rokonai az erdélyi református temető csónakos fejfáinak Szatmárcsekén, ahol arcokat vésnek a függőlegesen felállított anyagokba, mintha félig a föld alatt, félig fölötte helyezkednének el. Nem véletlen, hogy a csónak orra lándzsaként előre és fölfelé mutat, ugyan ennek a hegyesedésnek a kevésbé konkretizált előzménye figyelhető meg (akár az emberi akarat mellett levő természeti jelenségek lehetőségekként) a ciprusok csúcsain, vagy a lángvégeken. Az antropomorfizált csónak előképe létezett a görög mitológiában is, például a szemes hajó, vagy később mint a hajóorra faragott nőalak, mégsem voltak az emberrel ennyire összenőve. Mintha eleve velünk született tárgyakként kellene a ladikokra tekintenünk, minthogyha egyformán volnának a lelkek méretére szabott mózeskosarak és koporsók. Egy mozdulatlan fekvő test önmagában csak tehetetlen nehezék, egy magányos hajó pedig üresség, ami megtöltésre vár. Mikor megrajzolja Bea egy ember-csónakalak párosát, vajon melyik formával kezdi? És van-e a kettő között különbség? Vajon a csónak burokként kerül a már meglevő ember köré, vagy mint egy apró gótikus kápolnába, utólag helyeződik bele a test? Én úgy képzelem, hogy gyakorlatban az első eset lehet a meghatározóbb, és ez azzal a bebábozódó tendenciával is összefügg, amely a papírból készített hajóira is igaz. A jogjakartai színházban rendezett előadásának kulcsszereplője volt egy felfelé törekvő vázszerkezet, lépcsőzetes építmény, egy nagy bonyolult kreáció is, amely körül a bebábozódott hajók mozogtak. Fontos látni, hogy ezekhez a leegyszerűsödött formákhoz nem tartozik sem vitorla, sem evező, semmi, ami az emberi akarat fontosságát hangsúlyozná - sokkal inkább a vízre való ráhagyatkozás, az önátadás gesztusa az, ami a magaslatokba jutást lehetővé teszi. Mikor a lélek már elfárad a nyüzsgésében, önnön erőlködésben és képes elengedni magát, könnyűvé válik és továbbhalad - mindezt úgy, hogy közben mintha felelőségének is tudatában maradhatna; a keleti gondolkodással rokonszenvezve képessé válik igazi lényéből megőrizni valamit, nem csupán egy kényszerítő külső erőre, egy aktívan lapátoló Charonra bízza magát tehetetlenül. A gondviselésben való bizodalmat oly gyengéden mutatja az előadástól készült felvételeken az, ahogy a csecsemő méretű, hangszerre emlékeztető, belülről fénylő csónakok kézről kézre jártak, majd megpihennek békében, ki ki a maga helyén, valahol a templom belsejében, esetleg a legtetején. 

(Elhangzott a Kodolányi János Művelődési Házban, Telkiben, 2023. szeptember 28 -án)
___________________________________________________________________________________________

Összeköttetés két magányos sziget között
Hegedűs Miklós megnyitóbeszéde
 
Hajóvá változik a Ház - és kezdetét veszi az Utazás. A felejtés tengerében kőfej-szigetek, szájukból füstként néma imádság száll a borús égbolt felé. örökzöld ciprusok lombjából szemek figyelnek, a tájban lépcsős piramisként tikos tűz-templomok emelkednek, melyekben a beavatásra váró lélek önmagával találkozik. Magányos alakok áldozatot mutatnak be az Örökkévalónak, miközben mások a Világ bűneinek terhét hordozzák vállukon. Tehetetlenül, öntudatlanul sodródnak embertömegek végzetük felé, lángnyelvek törnek fel a föld mélyéből, múlt, jelen, jövő egyetlen képben villámlik.
Hangtalan szenvedés, néma várakozás, mélységes csend. Ekkor felhangzik egy sohasem hallott, ismeretlen, örök dallam a vulkánok mélyéből - és virágba borul az Óceán.

- Hol a színpad? Kint-e vagy bent?- kérdi "A kékszakállú herceg vára" prológusában a regős. Kint is, bent is, mondhatjuk, egy művészi alkotást szemlélve. A mű - legyen festmény vagy grafika, plasztika vagy másfajta alkotás, érzéseket, gondolatokat, asszociációkat ébreszt a szemlélőben; kérdéseket intéz hozzá, - és ha mélyebb értelmet hordoz, az élet, a világ és az ember létezésének titkát érinti meg.

Méry Beáta alkotásai több rétegű, több értelmű, egyedi hangon beszélő művek. Ha kellő időt szánunk befogadásukra, lassan megnyílnak és szólni kezdenek hozzánk. Megérinti szívünket a művek sejtelmes hangulata, a motívumok mítikus jellege. Egy különleges érzékenység, a Létezés titkaira fogékony lélek belső világa nyilatkozik meg a szemlélő számára.
Méry Beáta a Felvidékről, Csallóközből származik. Budapesten végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, sokszorosító grafika szakon. Hosszabb időt töltött ösztöndíjjal Indonéziában, ami művészetére maradandó hatást tett. Mostani kiállításának címe: „Összeköttetés két magányos sziget között" utal a két helyszínre, Csallóközre és Indonéziára, mint szigetre, melyek meghatározó élményeket jelentenek életében.

Méry Beáta a Teljességet keresi műveiben. Mély érdeklődéssel fordul távoli kultúrák, ősi tradíciók szimbólumai felé, fáradhatatlanul kutatja a kifejezési lehetőségeket. Jellemző, hogy diplomamunkájának ezt a címet adta: „A világmindenség modellezése: kör alakú kozmoszábrázolások". Ebben is megnyilvánul az univerzális érdeklődés, ami lényére és munkásságára jellemző. Alkotásaiban nem ritkán bonyolult jelképrendszerek szövevénye jelenik meg, amit organikus formák keretébe illeszt. Áramló, fodrozódó, örvénylő alakzatok között emberi alakok, szimbolikus építmények láthatóak. Szinte minden alkotásán felfedezhetjük az ős-ellentéteket, a Világot fenntartó és formáló Erők polárisan szembenálló minőségeit: Ég és Föld, Tűz és Víz, Keletkezés és Elmúlás, Álom és Valóság.
Átváltozásokat, folyamatokat, sarjadó és hervadó növény-szerű alakzatokat látunk, kis „kerek" világokat, melyeket a megszokott földi törvényektől eltérő törvényszerűségek uralnak. Néhol vízként vagy füstként áramló terekben apró emberi alakok sokaságát látjuk, olykor mindenféle ténykedés közepette, máskor tehetetlenül sodródva a létezés áramában. Mintha a Teremtés ősi korszakaiba nyernénk betekintést egy-egy alkotáson keresztül, az Őskezdet idejébe, amiről az egyik legősibb ránk maradt szöveg, a Rigvéda így beszél:

Rigvéda: Teremtés Himnusz (Szabó Lőrinc fordítása)

Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul? és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?



Hogyan születik meg egy kép? Alkalmam volt néhány festmény létrejöttét nyomon követni. A kezdeti, nagyvonalú indításnál izgalmasan megmunkált felületek jönnek létre, majd fokozatosan kialakul a kép fő szerkezeti váza, és elindul egyfajta párbeszéd a mű és a művész között. Néha a folyamat megtorpan, majd újabb asszociációk, képi ötletek érkeznek, újabb motívumok jelennek meg. Egyre aprólékosabb, finomabb részletek rajzolódnak ki, a színek kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, nem ritkán heteken át tartó alkotási folyamat során. Beáta közben szavakat, gondolatokat, vers-részleteket jegyez fel vázlatkönyvébe. Munka közben általában a földön ül vagy térdel, mintha imádkozna. Egy hosszabb-rövidebb érlelődési folyamat végén, átalakulások során át elkészül a festmény. Akárcsak a képeken látható organikus formák, a mű maga is úgy viselkedik, mint egy élőlény, növekszik, fejlődik, egyre bonyolultabb és kifinomultabb struktúrák felé halad. Paul Klee ezt mondja az alkotásról: „Az út fontosabb, mint a kész mű" de hozzáteszi: „Az útnak tükröződnie kell a műben"
Külön figyelmet érdemelnek Méry Beáta batik képei. Indonéziai tanulmányútján sajátította el a batikfestés technikáját, ami igen bonyolult, nagy türelmet igénylő munkafolyamat. A viasszal fedett részeket az éppen használt szín nem érinti, és annyiszor kell leolvasztani és felvinni a textilanyagra a viaszt, ahány színt használ a művész. Az itt látható, három részből álló batik alkotás középső, nagyméretű eleme hátulról van megvilágítva, ez adja a különleges hatását.
A színeket figyelve változást figyelhetünk meg Méry Beáta képein az idő múltával. Régebbi alkotásain két fő szín, a kék és a barna jelenik meg - az Ég és a Föld színe, de kék a víz színe is, ami szinte minden képen látható. Beáta tavaly nyáron Erdélyben dolgozott, és ott új színek jelentek meg képein, feltűnt a zöld, és meleg aranysárga és pirosas színárnyalatok is. A meghívón található kép - a címe: „Istentava"- ennek az időszaknak a legérettebb, legszebb alkotása.
Múlt év őszén Beáta meghívást kapott egy bulgáriai művésztelepre, és ott, a táj, az emberek, a még eleven hagyományok hatására képein izzó vörös színek jelentek meg. Egy triptichon született, amit talán egyfajta tetőpontként jelölhetünk meg, amihez egy plasztikai alkotás és a vörös színt természeti és mesterséges  formák alakzataiban  felmutató installáció, és egy videó is társul.
Végül szeretnék a kiállítás címére visszatérni:
„Összeköttetés két magányos sziget között". A külső világban ismert két szigetet, a Csallóközt és az indonéz szigetvilágot, melyek Beáta életében olyan jelentős szerepet kaptak, már említettem a bevezetőben. De a „sziget" szó metafora is egyben, és a „magányos" jelző azt sejteti, hogy végső soron rólunk, emberekről van szó. Mindannyian ismerjük a magányt, valamennyien szigetek vagyunk az emberiség óceánjában - és mindannyian társra, közösségre vágyunk. A művész pedig még azért is fokozottan magányos, mert saját művein át, mint valami tükörben, élesebben tudatosul egyedi és megismételhetetlen volta, senkihez sem hasonlítható individualitása. Ám ahogyan kihangsúlyozza, az alkotás egyben oldja is ezt a magányosságot, mert általa szólítja meg embertársait a művész - és reménykedik abban, hogy műveinek dadogása értésre lel mások lelkében. Ez lehet talán az „összeköttetés", amit a kiállítás címében olvasunk. Méry Beáta "Óceánvirágzás" című, Indonéziában írott versében visszatér ez a sor: "Magányok virága, világok magánya".
Igen, az alkotó művész magányos sziget a sokaság tengerében, és művével mintegy megszólítja, kérleli embertársait, hogy figyeljenek rá, fedezzék fel rejtett lényét, igazi valóját a művek fátyla mögött.

Befejezésül felolvasnám Rainer Maria Rilke "Sziget "című versét:

A martban az utat ár mossa szét
hamarosan, s egyenlő lesz a szint
körben; de kint a kis sziget szemét
hunyva tartja; a gát kuszán kering
 
lakói körül, akik átaludt
létre születnek, hol világot vétnek
s hallgatnak; mivel ők ritkán beszélnek
és sírirata minden mondatuk
 
egy ismeretlennek, az árba dőltnek,
mely értelmetlenül zúdul s marad;
így miről pillantásuk számot ad
 
gyermekségüktől: nem illeti őket,
túlnagy, részvétlen, odaküldött többlet,
mely még fokozza csak magányukat.
 
Mintha holdbéli mély kráterfenéken
feküdne, gát övez minden tanyát,
s belül a kerteket egyféleképpen
öltöztették, s mint az árvák haját,
 
egyformán fésülték a viharok,
nyers nevelők, halálfélelmet keltve.
Ilyenkor otthon ülnek, a komód
lapján ritka dolgaik nézegetve
 
ferde tükörből. Majd kilép az ajtó
elé egy fiú este és sóhajtó
lágy hangon húzza a harmonikát;
 
a dallam egy idegen kikötőé.
És kint naggyá, szinte fenyegetővé
formál a hátán egy birkát a gát.
 
A Belső van közel csak; távoli
minden más. És ez a Belső szakadatlan
tolul, telítődik és mondhatatlan.
A sziget olyan, mint egy túlkicsi
 
csillag, mit a tér nem lát s szertedúl
öntudatlan szörnytettei során,
hogy majd süketen, világtalanul,
csupán
 
azért, hogy mindez mégis véget érjen,
vaktában próbál futni a maga
útján, amelynek terve nincs meg a
bolygók, napok, tejutak rendszerében.
(Vajda Endre fordítása)
 
De ezt a csillagot egyszer mégis magához vonzza egy Örökkévaló Lényből áradó Szeretet, akiben mindnyájan egyek vagyunk.
(Elhangzott 2022. április 30-án, Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Központban) 


​Sóvári Melinda:
MÉRY BEÁTA KÉPEI ELÉ

~

Úgy tartják, az ikon akkor felel meg rendeltetésének, ha fényt áraszt, a fényt ugyanis nem lehetséges ráfesteni a képre - az vagy sugárzik belőle, vagy sem. Méry Beáta képeiben titokzatos fényforrás rejtezik, mely átragyogtatja, átlényegíti a színeket, s az apró figurákat, melyekből a kép egy egésszé áll össze. Formájukat, felépítésüket tekintve első ránézésre mintha szőnyegeket látnánk. Ám közelebbről szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a felületnek szőttes textúrához vajmi kevés köze van. Szövedék jellegét a sajátos módon felépített festés és a grafikai eljárás együttes alkalmazása adja. Parafadugó-pecséthenger segítségével képződtek ama rusztikus, nyomott felületek, melyeken hol élesen, hol töredékesen rajzolódik ki a mintázat, amely narratívan egészíti ki a geometrikus, dekoratív, festett felületeket. A képek négy, az emberiség sorsát alapvetően meghatározó témát járnak körbe – a szó szorosabb és tágabb értelmében is - ezek; a háborúk, a katasztrófák, a betegségek, és a bűnök. A nagy egész mozaikszerűen épül fel – s a kompozíció, a ritmusok lüktetése, a ciklikusan visszatérő elemek, az emberfolyam körben járása organikussá teszi, élettel telíti, megmozdítja a statikus geometriát. A lüktetést, pulzálást a színek dinamikus használata erősíti. A hagyományos értelemben vett szőnyeg vagy dekoratív, vagy narratív, nem bír igazán képi jelleggel – miféle varázsszőnyegek hát ezek? Hová, mi felé repítenek bennünket, mire próbálnak rámutatni?
Beátával az egyetemi éveink alatt ismerkedtem meg. Így hát valamelyest nyomon követhettem e sorozat születését, alakulását, mely a diploma évében készült. Munkám során engem is hasonló kérdések foglalkoztattak, s alkalmanként megosztottuk egymással gondolatainkat, együtt fejtegettük a világ nagy kérdéseinek áthatolhatatlan szövedékét - hol szavakkal, hol ki-ki saját képalkotó eszközével; ő a dugónyomatok láncolatával, én cérnaszálakkal. Mindkettőnk munkájának gyümölcse valamiféleképp szövevény jelleggel bír. Bea itt látható alkotásai hatásukban a keleti, orientalista tradíció jellegzetességeit mutatják, utalnak az imaszőnyegre, a mandalaformára, de mégsem kötődnek irányzottan egyik valláshoz sem. Számomra a fényforrás kérdése a legérdekesebb. A színek és formák szinte úsznak, morajlanak ebben a fényáradatban. A koncentrikus elrendezés befelé – nem csupán a kép közepe felé, hanem annak belsejébe irányítja, vonzza a figyelmet. A kép tere kibővül, mintegy kaput nyitva egy negyedik dimenzióba - mintha maga az Úristen válna láthatóvá, aki előtt transzparensen fut végig – mind térben mind időben – az emberiség történelme az ornamentika által, tele háborúval, bűnnel, betegséggel és katasztrófával. Körbe-körbe fut megállás nélkül, folytonosan ismétlődve, vaskos évezredeken keresztül, s közben tán észre sem veszi azt, Aki mind e mögött húzódik, figyel, várakozik – olykor beavatkozik, mert szerető, Atyai szíve nehezen viseli az őt semmibe vevő, hűtlen, bűnökkel terhelt, iránta közömbössé vált gyermekeit. A tékozló fiait visszaváró, irgalmas Atya szomorú s egyben reményt keltő portréi ezek. A tiszta, leegyszerűsített, letisztult megfogalmazási mód kibontja, megformálja az Ő arcát. A felületes szemlélő számára rejtve marad, de aki az igazság útján jár, az a rétegeken keresztül rálelhet, találkozhat Ővele.
Beátával mindketten vonzódunk az archaikus falusi életmódhoz. A fővárosban töltött évek alatt egyre nyomasztóbbá vált számunkra az a fogyasztói kultúra, mely igen gyorsan árasztotta el országunkat, s vont magával egy multikulturális áramlatot. Ebben a közegben a magyar ember identitása megkérdőjeleződik. Napjaink szürke egymásutániságából bár tarkállani látszanak események, de ezek mégsem azok az ünnepek, amelyeket elődeink megültek. Ma mindannyian mesterséges, személytelen világban botorkálunk, még nemi identitásunk, világhoz való viszonyunk is kérdéses, mert az Isten nélküli világ sivár, szomorú, sötét és értelmetlen. Neonfények, energiatakarékos fényforrások, ledek világítják meg környezetünket, melyek hamis képet, torzult színeket mutatnak. Hová lett a tűz? Se bennünk, se kívülünk … Valami kihűlt, ellangyosult, a szívek megfagytak, s a városokban egymás arcát sem vesszük észre – nem hogy Megváltónkét.
Beáta egy határainkon túli kisvárosból jött, ahol magyarnak lenni már-már nem is ajánlatos. Ő mégis, sőt annál inkább ragaszkodik gyökereihez. Megérinti a régi világ szemlélete, próbálja magába szívni elődeink örökségét, kutatja eredetét, s ugyanakkor nyitott az újra, friss, bátran kísérletező és dinamikus alkotó. Munkáiban képes átmenetet képezni régi és új között, a profanitásból a szakralitás felé vezetni a tekintetet. Amihez nyúl, ott mély gondolatokat, igazi kérdésfeltevéseket, őszinte útkeresést sejteni, s bár a gyötrelmek nála is hozzátartoznak az alkotó folyamathoz, a kész műveken rendkívül sok játékosság, finomság, vitalitás figyelhető meg. Még akkor is, ha súlyos mondanivalót fejtegetnek. Témájuk nem kisebb, mint az örök emberi kérdések; honnan jövünk, s merre tartunk, mi az utunk, s mikor, hogyan tudnánk, egyáltalán képesek vagyunk-e nyugvó pontra lelni az örök körforgásban, élet-halál harcban? Képesek vagyunk-e fejlődni, önmagunkat meghaladni, felismerni számos hibánkat, bűneink okát, következményeit, felismerni azt az egy igazságot, melyet Megváltónk hirdetett? Képesek vagyunk-e azt az élő Szeretetet felfogni, befogadni, mely irgalmasan magához von mindannyiunkat, s Aki az egyetlen, aki képes megmenteni pusztuló világunkat? Mert hiszen Őbenne áll fenn minden, s Őbenne van a remény, az élet valódi értelme. Képesek vagyunk-e felismerni az egyetlen, igaz fényforrást, a világosságot, még mielőtt késő lenne…? Bea így foglalta össze ezt a kérdés kört: „Van-e tehát kitörési lehetőség a végeláthatatlan szenvedés-folyamból?”
Gondoljuk meg, kicsoda ez a fényforrás? A válaszokhoz, a boldoguláshoz először is meg kellene ismernünk Őt.:
(Jn 1; 9-11))
„ Az igazi világosság,
Mely minden embert megvilágosít,
A világba jött.
A világban volt,
A világ ő általa lett,
Mégsem ismerte föl őt a világ.
Tulajdonába jött,
De övéi nem fogadták be.”
Végezetül a Szűzanya áldását szeretném kérni erre a kiállításra, amely valóban templom falaira méltó – a Szent Szűz segítsen, járjon közben értünk, hogy ezen képek által is minél több szív nyíljon meg és keljen föl benne az a nap, melynek gyógyító, éltető fényében felismerhetjük Isten valódi arcát, s amelyben saját lelkünk képmására lelhetünk.

Budapest, 2016. május 31.

Elhangzott 2016. június 3-án, a Szerbtemplom Galériában, Balassagyarmaton.

---

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Matyus Dóra

Megfigyelte-e már közületek valaki, hogyan kaparásznak a kakasok vagy a csirkék? Egyáltalán nem néznek a lábuk alá. Lázasan csipegetnek, majd kiegyenesednek, s a tekintetük akkor már sehová sem néz. Vaktában gereblyéznek párat, azután lehajolnak ismét és izgatottan keresgélnek tovább.
Sejtik vajon, hogy hová lépnek, vagy csak engedik, hogy teljesen a véletlen vezesse lábukat? Máshogyan cselekedni valószínűleg testileg sem volnának képesek. Napjaik java része kereséssel telik, váltogatják egymást a tudatos és tudattalan mozdulatok a vágyott cél felé. S mikor találnak valamit, az mindig meglepetés.
 
Egy ilyen direkt képet azért hoztam Beának, mert ő beszél az állatok nyelvén, és talán látja a "drámát" ebben az apróságban — azt hiszem, mindketten hajlamosak vagyunk rá, hogy lássuk.
 
Művészkedünk, ha kell, ha nem, papír fölé görnyedünk, kapirgálunk a tollunkkal — keresgetünk valamit. Mindig éhezünk.
És mi is félig vakon dolgozunk: kicsit tudjuk, hogy merre induljunk, és nagyjából sejtjük már, hogy mibe botolhatunk - mégis a legmerészebb csemegékben reménykedünk minden vonalhúzásunkkal.
Muszáj telerajzolni azt a papírt! Mert mindenhol lehetnek még csillagok és érckutak, oda-vissza titkok, melyeket csak most, csak Ez az alkotó tudhat felfejteni.
A grafikus mélyre akar fúrni: karctűjével, vésőkésével fémekben és fákban kutat időtlenül, s egyszerre megadatik hirtelen, hogy átlyukasztott boros dugók kis parafatávcsövén keresztül az Óperenciás tengeren túlra pillanthasson.
 
Amit most látunk, nagyon is tudatos és komoly munka, nem öncélú kapargatás — földbe mártott tollhegy mentén lüktetnek, itt a lapokon, mélységeink hajszálerei. S ahogy ez a forrongó anyag minden irányba mozog, él, robban, egyszerre szétfeszülnek a látóhatáron Bea ragyogó síkjai.
 
A művésznőt szeretik a színek. Ő felöleli, elringatja őket, s közben, mint egy görög jósnő, kegyetlen történeteket mesél nekik, egy keresztes lovag hitével bíztatja mindüket, majd kelet felé forduló arccal dúdol nekik altatót… ők pedig készséggel felveszik barátnőjük ritmusát s egyetemes körtáncba rendeződnek.
 
Ajánlom mindezért kedves vendégeinknek, hogy hajtsák meg fejeiket, nézzenek le a földre, lássák meg, keressék a mélyben zsizsegő gyökereket! Kívánják az igaz mellett a szépet, a gödrökre terítsenek színes szőnyeget! Térdeljenek rá bizalommal, és repüljenek az ég felé!

Elhangzott 2014. november 8-án, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Hunyadi Kultúrműhelyben, az Apokrif c. kiállítás megnyitóbeszédeként.